Ajánlott linkek Google Keresés Cukros cikkek Cukorgyártás Ajánlott oldalak A cukor előállítása répából
Ez a domain eladó vagy kiadó. Több infóért vagy ajánlat tételhez klikkelj ide!

Ajánlott linkek

Google Keresés

Google



Cukros cikkek

Cukorgyártás

A cukor ezer esztendôvel ezelôtt Európában még csak egy-két tengerparti állam fejedelmi udvarában volt ismeretes. A középkori krónikások, mint jóízû és kellemes hatású, kedvelt és értékes ritkaságot említik. Ma pedig a cukor általánosan használt közélelmezési cikk, amelyet óriási mennyiségben készít a fejlett gyáripar. Ez az ipar a mezôgazdaságot is jelentôs jövedelemhez juttatja, tehát a nemzetgazdaságban fontos helyet foglal el.

A mézet, édes gyümölcsöket és azokat a növényeket, amelyeknek egyéb részei édes ízûek, ôsidôktôl fogva ismeri az emberiség. Az Ázsia déli részeiben honos cukornád kisajtolt levét már a történelem elôtti idôben használta a bennszülött lakosság, sôt befôzés által eltarthatóvá tett levével kereskedést is ûzött. Így a nádszirup (szakcharon) ismerete idôvel olyan országokba is eljutott, amelyekben a cukornádat nem termelték.

Kr. u. 300 körül jöttek rá Indiában a szilárd cukor készítésének titkára. Ezzel megnyílt a cukor nagyobb elterjedésének lehetôsége. A cukornád termelése még az ókorban átterjedt Egyiptomba, a középkor folyamán azonban már Dél-Európa országaiban is virágzott: Egyiptomban a cukor elôállítása nagyfokú tökéletesedésen ment át, itt kezdôdött a létisztítás és a finomítás is. Az újkor kezdetén viszont Dél-Európából Észak-Afrikába szorult ki a cukornádtermelés, míg végül az Újvilágban honosodott meg.

Egy berlini gyógyszerész, MARGGRAF az európai növények összetételét vizsgálva, 1747-ben megállapította, hogy a burgundi répa édes ízét a nádcukor okozza és ezt elô is állította belôle.

Tanítványa, ACHARD, a cukornak répából való ipari elôállítására már tervet készített és javaslata alapján 1802-ben meg is nyílt az elsô répacukorgyár Sziléziában. Ennek ellenére a répacukorgyártás csak egy fél századdal késôbb kezdett fejlôdésnek indulni és a nádcukornak komoly versenyt támasztani, amikor VILMORIN a répa nemesítését megkezdte. A répa cukortartalma ettôl kezdve évrôl évre növekedett, sôt a cukornád cukortartalmát is túlhaladta. ACHARD még csak 4 kg cukrot kapott 100 kg répából, ma 13–16 kg a normális hozam.

NAPOLEON szárazföldi zárlata folytán Európa-szerte nagy kutatómunka indult meg a cukornak hazai növényekbôl való elôállítására; a juharfa és tengeriszár levével sokat kísérleteztek, de csak a répából való cukorgyártás vált be. A XIX. század harmincas és negyvenes éveiben egymás után sok kisebb-nagyobb répacukorgyár létesült, sôt cukorfôzô iskolák is mûködtek, amelyekben a cukornak házilag való elôállítását tanították.

Ebben az idôben hazánkban 63 kisebb-nagyobb gyár állott fenn

Említésre méltó, hogy ebben a fejlôdésben BATTHYÁNY LAJOS grófnak, a késôbbi miniszterelnöknek és nemzeti vértanúnak is volt szerepe; ô 1830 körül épített gyárat Ikervárott. Ez a gyár 1848-ig mûködött és évente 15–25 ezer mázsa répát dolgozott fel.

Ajánlott oldalak

A cukor előállítása répából

Miután a természet a cukrot a növényekben már elôállította, a gyárnak csak meg kell tisztítania a kísérô anyagoktól, azaz elválasztani a növény testétôl, rosttól (lényerés), a kristályosodást megnehezítô nemcukoranyagoktól (létisztítás) és a víztôl (bepárlás és kristályosítás). Ez a három mûvelet a nyerscukorgyár feladata.

Lényerés

A gyárba érkezô cukorrépát a gyárudvaron lévô hosszú, árokszerû csatornákba, úsztatókba rakják. Víz szállítja be a répát a gyárépületbe, ahol a mosógép a földtôl, a kövektôl és a gaztól megtisztítja. Innen a répa a vágógépekbe jut, amelyek vékony csíkokká, szeletté aprítják.

Ha a cukortartalmú levet a növény testétôl pusztán sajtolással választanák el, sok cukor maradna a rostok között; ezért a cukrot kilúgzás által nyerik. A friss répaszelet a kilúgzó edényekben vízzel érintkezik és ezalatt a víz, illetôleg a cukortartalmú lé a növény sejtfalain keresztül egymással szemben átdiffundál, azaz helyet cserél; innen a lényerésnek ezt a módját diffúziónak nevezik, a kilúgzó edényeket pedig diffuzôrnek. A kilúgzás az ellenáram elve alapján történik úgy, hogy a friss víz a majdnem teljesen kilúgzott szelettel érintkezve cukorral részben telítôdik; azután fokozatosan édesebb szelettel találkozik. Végül egészen friss szeleten áramlik keresztül s azután a diffúziós telepet elhagyva, mint nyerslé jut a gyár többi részeibe. Kilúgozásnál a levet (s így közvetve a szeletet) 68–77 oC-ra melegítik; ezáltal a sejtfalak elhalnak és áteresztôvé válnak, tehát az oldatban lévô vegyületek átdiffundálhatnak rajta. A kilúgozás késôbbi szakaszában a melegítés a diffundálás sebességének növelését célozza.

Kilúgzásnál nemcsak cukor, hanem a nemcukoranyagok nagy része is átdiffundál, de nem teljesen, mert a nagyobb molekulájú vegyületek, különösen a fehérjék s egyéb kolloidok a cukornál lassabban diffundálnak. A kilúgzott szeletben marad még kevés cukor (0,2–0,5%), mert a kilúgzást a teljes cukortalanításig csak úgy lehetne folytatni, ha nagyon sok vizet használnánk a diffuzióhoz. Ennek elfôzése, besûrítése pedig annyi szénbe kerülne, hogy nem fizetôdnék ki.

De más ok is határt szab a kilúgzásnak és ez a nemcukorvegyületeknek a szeletben maradó része, amely a kilúgzás végén diffundál erôsebben s ezáltal a levet fölöslegesen szennyezi.

A kilúgzott szeletben tápértékkel bíró anyagok vannak, azért a víz enyhe kisajtolása után takarmánynak használják; minthogy azonban hosszabb ideig nem tartható el, az azonnal föl nem etetett mennyiséget savanyítással vagy szárítással konzerválják. A savanyításnál tejsavas erjedést indítanak meg, amely felemészti a cukrot és feltárja, emészthetôvé teszi a szelet rostanyagait. A tejsav a szeletet megvédi a romlástól, mert a rothadást okozó szervezetek elszaporodását meggátolja. Régebben tejsavas baktériumok beoltásával igyekeztek az erjedést a kívánt útra terelni; ma már rájöttek arra, hogy a jelen lévô baktériumflórából a legkedvezôbb hatású szervezetek kifejlôdése és elszaporodása néhány egyszerû és olcsó szer hozzáadása által is biztosítható. Szárításnál a nedves szeletet elôször erôs sajtolásnak vetik alá, ezáltal víztartalmának felét elveszti; a préselt szeletet azután közvetlen tüzeléssel, avagy a kazánoktól jövô füstgázok melegével megszárítják annyira, hogy csak 12% víz maradjon benne. Ennél jobban kiszárítani fölösleges, mert ilyen állapotban a szelet már nem nedvszívó és nincsen kitéve romlásnak. Szárításkor feltáródnak és könynyen emészthetôvé válnak a sejtfalak pektinanyagai. A kilúgzott és a szárított szelet átlagos összetételét lásd a táblázatban.